Pista maga sem értette, miért csinálja ezt. Csak lehajtotta a fejét, és nézte a kerekeket, ahogy lassan, csikorogva forognak, egyik küllő követi a másikat, lassú, de kiszámítható ritmusban, miközben elől, a jobb oldalon ütemesen nyikorgott a kerék. Megfeszültek az izmai, koppant kopott csizmája a poros úton, ahogy tolta a szekeret, fordultak a küllők, nyiszorgott a jobb első kerék. Feszült az izom, koppant a csizma, fordult a küllő, nyikorgott a kerék. Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás. Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás. Egy izzadságcsepp megindult a homlokán, és marón mosta az útját poros arcán, de nem engedhette el a szekeret, hogy letörölje, mert akkor visszagurul az egész miskulancia, ő meg kezdheti előlről az egészet. Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás, az izzadságcsepp félregördült a szemöldökén, és most egy ráncban haladt tovább, a két szeme között, lassan, végig az orrán. Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás, csöppenés. Az izzadságcsepp elhagyta az orra hegyét, magányosan hullva a földre. Legalább valami nyoma marad itt, az úton. Legalább pár percig a porban ott lesz az a csöppnyi verejték, hogy aztán elkeveredjen a sárgás földdel, beigya a homok és a sziklák. Vagy fölszárítsa a nap, és úgy tűnjön semmivé. Ahogy semmivé fog válni az erőfeszítés is, holnapra már kipihent lesz, és nem fognak sajogni az izmok, a lába és a háta, ahogy nekifeszül a kocsinak, és tolja, tolja felfele a hegyen.
Legalább a nap ne tűzne ennyire a fejére. A kezének mindegy, az már úgyis barna a munkától, látszik rajta, hogy erős, dolgos kéz. Azt nem bántja a nap. De a kalapját ott hagyta a mezőn, és most göndörödő fekete haja úgy szívja be a nap fényét, mintha más dolga se lenne. A feje meg felforr, felrobban itt, ezen a sziklás úton, ahol nincs árnyék, csak a kaptató felfele. Ha lehajtja a fejét, legalább a szemét nem bántja a sárgásfehér sziklákról visszaverődő fény. Csak még egy pár lépés, még néhányszor kell nekifeszülni, még néhány koppanás, fordulás, és nyikorgás, már biztosan nem sokszor.
Felemelte a fejét, kilesett a zsákokon túl, a meredekkel vele együtt küzdő szamáron túl, de még messzinek tűnt a ház, ahová meg kell érkezniük. Hát inkább újra lehajtotta a fejét, és még erősebben tolta a szekeret.
Ha a barátai most látnák, biztosan hangosan röhögnének. Hogy ő miért tolja a más szekerét. Lenne más dolga is. Nem is kevés. Vagy heverhetne a bodzabokor árnyékában. Talán egy kis bor is maradt még a kulacsban, az most jól jönne. Ilyen melegben lehet egy kicsit pihenni minden munkában, inni kell, vagy nem bírja az ember. De ezt a szekeret már fel kell tolni, hiába, elvállalta, hát meglesz. Aztán majd lemossa magáról a port. Nem is bor kéne most, inkább kovászos uborka lé. Az jó savanyú, oltja a szomjat ilyen melegben. Ha lenne valaki, aki eltett volna egy kis uborkát, a frissből… Ő maga nem tudott vesződni ilyesmivel, nem jutott rá ideje, az uborka se igen maradt meg háza kicsi kertjében. A tök, az jól bírta, de az csak őszre érik be. Most aztán nincs uborka, nincs savanyú lé. Csak a feszülés, fordulás, koppanás, nyikorgás. Meg a más szekere. Azt tolja, ahelyett, hogy uborkát locsolna. Ha ültetett volna uborkát tavasszal. Neki ennyi maradt, és már azt se tudja, miért feszül neki minden lépésnek.
Hirtelen megcsúszott a lába, ahogy egy kavicsra lépett.
- Azannya…! - inkább magának mormolta, ahogy a másik lábával megtartotta a súlyt. A szamár is felhorkant elől, ahogy hirtelen többet kellett húznia.
Jobb lesz vigyázni, nem álmodozni, mert abból csak baj lesz. Csak arra figyelni, ami előtte van. A sárgás útra, a lassan forduló kerékre. A nyiszorgás elmaradhatna, de hát ez is jön, mint ahogy a nap is süt, akármit csináljon is az ember. Sose szerette a kellemetlen hangokat, otthon mindent gondosan megkent. Nála csöndesen nyíltak, csukódtak az ajtók, a szerszámok rendben vártak a dolgukra. De ez a poros vidék, ez más, mint ott lent a faluban. Itt mindenhová beeszi magát a száraz homok, a sziklák törmeléke. Hogy képes valaki itt élni? Ez a vidék nem neki való. Nem is kellene itt lennie, csak érjenek már fel, és megy is vissza. De most figyelni kell, már nincs sok hátra, nem szabad most feladni.
Kicsit könnyebbnek érezte a súlyt. Az izmai is másként feszültek. Felpillantott. Az út lankásabbá vált, és néhány bokor is megjelent a sziklák mellett. Csóré kis bokrok voltak, alig pár levéllel, porosak az úttól és fakók a naptól, de mégis bokrok. Az egyik mögött pedig mintha… igen, ott már látszott a háztető.
Megkönnyebbülten feszült a szekérnek, összeszedte minden erejét, hogy az utolsó métereken még áttolja a rakományt. Egy végső, rövid kaptató után egyenesre váltott az út, és a szamár már egyedül is elhúzta a kocsit.
Megállt egy pillanatra, szusszant, és megtörölte a homlokát. Aztán a szekér után indult, hogy lássa, tisztességgel megérkezik a házhoz.
A kis tanya meglepően takaros volt. Néhány gyümölcsfa is megtermett itt, és valahonnan egy patak hangját hallotta. Hátul kis kertet sejtett, meg az istállót. Határozottan hűvösebb volt itt fent, a hegyen, mint odalent a mezőn. Egy kutya futott eléjük, kötelességből vakkantott egyet, megszaglászta a férfi bokáját, de már szaladt is előre, a gazdaasszonyához.
A fiatalasszony elengedte a szamár kötőfékjét, enyhén rácsapott az állat farára. Innen a jószág már maga is betalált az udvarra. Mosolyogva fordult Pista felé.
- Hát, köszönöm a segítséget! Maga nélkül nem sikerült volna. Kér valamit inni?
- Az jól esne.
- Röstellem, de borom nincs idefent. Amióta itthagyott az uram, nem tartok ilyesmit a háznál. Mégiscsak furán venné ki magát, ha egy özvegy magában borozgatna… Van viszont friss vizem, innen, a patakról. Vagy… ha szereti, egy kis hűvös kovászos uborka lével kínálhatom meg. - zavartan nevetett. - Nem valami különleges, de én szeretem ilyenkor.
- Azt kérnék.
- Hát jöjjön, üljön le itt, a kerti lócára. Itt van a leghűvösebb ilyenkor. Máris hozom a frissítőt.
Pista szusszanva nyújtotta ki a lábát. Hátát a hűvös falnak vetette. Nézte a kopár hegyeket, amikről vakítóan verődött vissza a nap fénye. De itt, a kis szurdokban kellemesen hűvös volt, a patak csobogása ide hallatszott. Tetszett neki a zöld udvar, a fehér falak, a lábához csöndesen húzódó kutya. Otthon még kutyája se volt. Nem maradt meg, nem bírta az egyedüllétet, amíg ő dolgozott. Más volt ez a világ, nagyon más, de mégis volt benne valami ismerős.
Megnyikordult a bejárati ajtó, ahogy a nő kilépett. Kezében két pohár volt, amolyan gömbölyű, agyagból készült mázas.
- Tessék. - nyújtotta felé az egyiket. Kezük összeért egy pillanatra, ahogy elvette a poharat.
- Köszönöm. - Pista zavartan kortyolt a kovászos uborka lébe. Aztán gondolkodás nélkül felhajtotta az egész pohárral. Hűvös volt, savanyú, de pont az, amire most vágyott. Az asszony elmosolyodott mellette.
- Maga nagyon szomjas volt. Sokat fáradt. Holnap kapok fizetséget a faluban egy eladott terítőmért, abból megfizetem a munkáját. Nem is tartom fel tovább…
Pista maga mellé tette a poharat, és lassan megnézte magának az asszonyt. Nem lehet könnyű itt, fent a hegyen, egyedül. Mégis eltartja magát. Ha sokat pletykálnak is róla, azért ez csak egy dolgos asszony lehet. Nem volt egy szépség, arca szabálytalan volt, és valahogy feszes. De csípője ringott a szoknya alatt, és szeme lágyan csillant meg a fényben.
- És a szekeret ki fogja lepakolni? - kérdezte lassan.
- Magam.
- Segítek.
- Azt már igazán nem tudom kifizetni. Hagyja csak, erősek ezek a kezek, még akkor is, ha csak egy asszonyhoz tartoznak! - nevetett.
- Hát, ma nem főztem odahaza. Mire leérek, már nem is fogok. Én lepakolom a szekeret, maga meg készít valami harapnivalót. Az lesz a fizetség.
- Itt marad vacsorára?
- Itt.
Pista felállt, és lassan a szekérhez ballagott. Megsimította a jobb első kereket. Ráférne egy olajozás. Majd, ha lepakolta, megcsinálja. Meg az ajtót is megkeni, az is nyikorog. Persze lehet, hogy itt nincs hozzá megfelelő szerszám, hogy leemelje. Nem baj, majd elhozza otthonról. A szerszámait is. Hogy minden simán forduljon. Nem hiába tolta más szekerét.
Tina Markus ezen írása megjelent a Minerva Capitoliuma áprilisi számában. A magazin témája: "Így kerek a világ - körforgás".