Otthagyta a zokogva könyörgő lányt a földön. Hogyan is érthetné meg, hogy neki most mennie kell? Jobb, ha elmegy, ha elintézi a dolgait, mint ha azok jönnek ide, és dúlnak fel mindent, mindent körülöttük. Ez volt a módszere: szembenézni a démonokkal, nekik menni, és ölni, pusztítani mind, amíg csak össze nem esik valaki a csatában. Hogy ő, vagy a démon lesz az, aki állva marad, mindegy is. Csak egy győzhet.
Elindult hát, a maga útján, és vissza se nézett. Nem láthatta a lángoló szempárt, és az ökölbe szorított kezet. Nem vette észre, hogy a nemrég csókolt csersznyepiros ajkak most ősi, mély átkot szórnak. Mit se törődött a felé szálló igézettel.
A csata keménynek bizonyult. Sok társát látta összeesni, és néha már azt hitte, nem lesz képes újra és újra felemelni a kardját. Sajgott a válla a nehéz páncél alatt, és fájdalmas volt minden szúrás. De végül ő maradt állva. Csatakosan, vértől, nyálkától és izzadságtól csapzottan állt a mezőn, és semmi másra nem vágyott, csak hogy végre valahol összerogyjon, és pihenhessen. Páncélját le se vetve roskadt a táborban egy szalmazsákra, és másnap délig aludt.
Az üstök kongására ébredt fel, és először nem igazán tudta, hol van. Aztán tisztult a kép, az orrába szűrődő füstszagról is kiderült, hogy nem égő épületeket, hanem ebédet jelez. Elindult, hogy megszabaduljon a csata mocskától. Segítői szakavatottan kapcsolták ki a páncélt rögzítő szíjakat és kapcsokat, s már nyúltak, húzták le róla a megszokott mozdulattal a vasdarabokat.
Ekkor kiáltott fel először. A páncél ugyanis hozzá tapadt, annyira, hogy kegyetlen fájdalmat okozott, ahogy megpróbálták levenni. Megpróbálkoztak mindennel: zsírral, olajjal, vízzel és hamufőzettel, de semmi nem segített. A páncél egész egyszerűen hozzánőtt. Második bőrként tapadt rá, és nehézzé tette a testét. Ugyanakkor hirtelen sebezhetetlennek is érezte magát. Egy ilyen páncélzat mögött ki találná meg az érzékeny pontjait? Többé nem kellett félnie se éjjel, se nappal. Mégse talált megnyugvást, sőt, a páncél védelmében még tovább kergette a démonokat. A harc megszállottjává vált, minden tusában ott volt, mindenhol elsőként vonult a csatába. Nem kímélte az ellenséget, de nem hagyott nyugvást a saját csapatának és önmagának se.
Aztán szép lassan azt vette észre, hogy a társak eltűnnek mellőle, és a démonok is megfogyatkoztak. Elvonultak a vidékről, visszahúzódtak a hegyek mélyére vagy a legsűrűbb erdőkbe. Egy ideig utánuk ment, próbálta kicsalni őket, és volt, hogy sikerült is egy-egy összecsapást kierőszakolnia. De valójában már a démonokat se érdekelte a harc a páncél mögé rejtett vitézzel. Más terepet kerestek maguknak, vagy vártak, hogy egy más korban csapjanak újra le az emberekre.
Egy nap egy tó mellett vezetett el a lovag útja, és a víz partján egy tavirózsát látott meg. Maga se értette, miért, de megállt, és egy pillanatig figyelte a hófehér virágot. Nem tudta elvenni a tekintetét a törékeny, vízen lebegő látványról. Végül mégis félrepillantott, és a víz tükrében meglátott egy arcot. A férfi fején sisak volt, szakálla kérgesre merevedett, szeme körül a ráncok keményre fagytak, orrától egy-egy árok húzódott a lefele konyuló száj tövéig. Az az arc úgy nézett ki, mintha fémből faragták volna ki, mintha a sisak és a páncél folytatása lett volna. Az az arc a saját tükörképe volt. Megpróbált rámosolyogni, ám a vonásai nem moccantak. A szíve szeretett volna emlékezni rá, de az arcizmai már nem tudták, milyen az, amikor örül valaminek.
Ledobta a kardját, lovát szabadon eresztette, és gyalog indult tovább. Lassan nyílt ki a szeme, és kezdte észrevenni, milyen a világ körülötte. Éveken át vándorolt, és közben megtanulta, milyen a vakító nappal vitázni, milyen a holddal sugdolózni, milyen az avarban semmivé válni, milyen a széllel utazni. Már nem hívták páncélos lovagnak, bár még mindig nem tudta levenni a nehéz vasdarabokat. A páncélos remete végül már csak egy dologra vágyott: valahová hazatérni.
A faluban minden gyerek köré gyűlt, ahogy végigment a főutcán, és nevetve szaladgáltak a furcsa idegen körül. Nem számított, ő csak remélte, hogy még ott áll az utca végén az a kis ház. Nem kellett bekopognia, az ajtó kinyílt a lármára, és egy gyönyörű nő állt előtte. Vonásaiban felismerte a hajdani lányt, akit minden kérlelés ellenére hagyott ott. Szó nélkül rogyott le elé, és arcát lehajtva suttogta:
- Könyörülj rajtam!
A nő előrébb lépett egy lépést. Kezét a férfi fejére helyezte, és valamit elmormolt a fogai között. Simítása könnyedén söpörte le a sisakot, ölelésére leomlott a páncél.
Előtte nem volt más a lovag, mint bárki más: sebezhető ember. De hiszen az is akart lenni, most már mindörökké.
***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/153-kreativ-iras-kep-alapjan-15