itt is egy kis folytatás
Mary nem mozdult. A földön feküdt tágra nyílt szemekkel és egyetlen porcikája sem engedelmeskedett agya parancsának. Pedig egyszerű utasítás volt. Állj fel és rohanj! Szélsebesen! Azonnal! Ott a helyed a fiad mellett! Indulj! Tom szinte egy ugrással szelte át a 29 lépcsőfokot és már mellette guggolt. A kezét fogta, riadtan szólongatta. Mary, drágám! Térj magadhoz! Kérlek válaszolj! Hallasz engem? Mary hallotta. És a hangokat is, mely az emeleti kis szobából szűrődött ki. Onnan, ahol Bobby az imént még békésen szunyókált. Halk dúdolás hallatszott. Egy kislány éneke. De Tom csak Maryvel törődött. Semmit sem hallott. Egyre rémültebben ölelte földön fekvő feleségét. Mary alig hallhatóan suttogta: Tom kérlek segíts! Tom azonnal a telefonhoz ugrott és tárcsázta a mentők számát, már nem hallhatta ahogy Mary befejezi a mondatot: a mi kis Bobbynknak.
Kezét önkéntelenül a szeme elé emelte, ahogy a reggeli nap első vakító sugarai áthatoltak lehunyt szemhéján keresztül és úgy érezte, hogy a hatalmas fényesség lavinaként zúdul rá. Erős nyomással a mellkasában ébredt. Zúgott a feje és őrülten zakatolt a szíve. Ahogy felnyitotta szemét, már talpon is volt, rohant az ajtóhoz, elemi erővel rántotta maga felé a kilincset, hogy Bobbyhoz rohanjon, de a zár nem engedelmeskedett. Neeeem! Üvöltötte elkeseredésében, amikor felismerte, hogy ugyanabban az egyágyas kórteremben van, ahol másfél évvel ezelőtt két hónapot töltött. Amikor hét hónapos magzatát elveszítette. Lizynek akarta hívni és szerette attól a pillanattól fogva, hogy tudomást szerzett róla, de elvették tőle még mielőtt csak egyszer is a karjába zárhatta volna. Azt mondták jobb lesz neki így. Az az átkozott baleset, a kivilágítatlan építkezés mellett. Sosem fogja megbocsátani magának. Bobby akkor szerencsére nem volt vele. De most sincs és most veszélyben van.
Tehetetlenül roskadt le az ablak alatti világoszöld kanapéra. Szemben a falra szerelt mosdóval, mely fölött egy szokatlanul kisméretű tükrös szekrény volt, amelyben látta önmagát, ahogy mosolyogva zilált hajába túr és az ablak felé fordul, majd hallotta, ahogyan gúnyosan felnevet. Ez lehetetlen! Hiszen ő meg sem mozdult! Némán reszketve gubbasztott, mindkét karja mellkasához húzott térdeit ölelt át. És ő mégis kacagni, vonulni látta magát. Újra. Pedig már több mint egy éve megszabadult Zoétól. Dühösen a díszpárnába csapott öklével és fogai között sziszegve, de határozottan kijelentette: Te már megszűntél! Soha többé nem jöhetsz elő!