Nagyon megtetszett a kép, és csak úgy sebtében, ezt ihlette.

Az utolsó angyal

Anniel töprengve figyelte a Várost egy közeli dombról. A monoton zúgást csak időnként tépte szét egy-egy rendőr vagy mentőautó szirénája, felharsanó kürtszó. Az alacsonyan szálló esőfelhők halvány, narancsos izzásban verték vissza az utcai halogén lámpák fényeit. A Város élt, lüktetett morgott és mormogott, mint egy elégedetlen szörny, ami éppen a vacsorájára várt.
A menyország kiürülése már sok évvel ezelőtt megkezdődött, habár senki sem tudta megmondani, pontosan hogyan is történt a dolog. Talán ott rontották el, hogy túl sokat engedtek meg az embereknek. De a Mindenható törvényei szerint, az embereknek meg kellett adni a szabad választás lehetőségét. Anniel keserűen elmosolyodott és kinyújtóztatta hulló tollú szárnyait.
Igen, ez lehetett a baj. Az emberek megkapták a szabad akaratot és döntöttek. Nem kellet nekik többé a mennyország, nem hittek már sem Istenben, sem az angyalokban, de még a Gonoszban sem. Anniel pénzéhséget, aljas vágyakat és céltalan életek milliót látta a lába előtt elterülni.
Az emberek már nem hittek és Hit nélkül pedig mit ér egy angyal? Hit nélkül egyetlen égi teremtmény sem képes sokáig életben maradni.
Nedves föld szagát hordta a nyár esti szellő. Az első esőcseppeket megérezve, az utolsó angyal az égre pillantott.
– Mondd, mi lesz velük? Miért engedted, hogy mindez megtörténjen? Hol vannak a társaim, hova tűntek mind?
A langyos esővel együtt a szél is feltámadt és újabb tollak hullottak a nedvesen csillogó fűre. Anniel rémülten érezte, hogy valami olyan kezd el benne kavarogni, ami az elmúlt eonokban még soha: harag.
– Miért nem felelsz!? –ordította égnek emelt arccal.
Hatalmas mennydörgés rázta meg a földet és az angyal érezte, hogy testét elhagyja az erő. Térdre roskadt és mellkasát égető fájdalom járta át.
– Uram, mi ez? Mit teszel velem? – motyogta.
Izzó korbácsként hasított bele újra és újra a kín. Arccal a sárba bukott és képtelen volt uralkodni remegő, rángatózó testén.
Nem tudta meddig feküdt így, bár számára nem is volt lényeges az idő. Az eső lassan elvonult és mikor már csak távoli morajlás emlékeztetett a viharra, zihálva, nehézkesen négykézlábra emelkedett.
Érezte, hogy valami történt. Ijedten tottyant ülő helyzetbe és kapott a vállához.
– A szárnyam! Hol van a szárnyam!? – sikította a fejében saját hangja. Kezét az arca elé emelve bámulta a tenyerét, és akárhogy kutatta, nyomát sem találta a lelkében annak a fénynek, ami az angyalokra oly jellemző volt.
– Mi történt velem? – nyöszörögte kétségbeesetten.
Észre sem vette, mikor lépett mellé az idegen férfi, de a hangjára olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy a nyaka is belereccsent.
– Ember lettél, Anniel…