Piroska is csak egy ember ...

A falunkban aznap farsang napja volt. Erre az eseményre mindenki készült, kis gyerek, nagy gyerek, felnőtt, öregasszonyok és öregemberek. Emlékeimben a falusi farsangi mulatságok kedvesen köszönnek vissza, nagyon szerettem a készülődést, a nyüzsgést, a vidámságot, a táncot, a kavalkádot. Ezen a napon nem volt vita, veszekedés, mindenki jól érezte magát. Ettünk, ittunk, jót mulattunk. De ma mégsem volt kedvem jelmezbe bújni, emberek közé menni. Kedvtelen voltam, szomorú, lehangolt. Csak feküdtem mélabúsan az ágyamon. Szemeim lassan körbepásztáztak a szobán, jobb dolguk híján. Egyszer csak megakadt tekintetem a fényképezőgépemen, mely ott csücsült a polcomon. Pár hete kaptam a 19. születésnapomra. Hirtelen felpattantam, mintha forró parazsat szórt volna valaki rám. Kezembe vettem születésnapi ajándékomat, melyet még alig volt alkalmam kipróbálni. Mintha egy pillanat alatt elfelejtettem volna, hogy tegnap vett tőlem búcsút a barátom. Kezemben a fényképezőgépemmel huncut fényben a szememben elindultam ki az utcára, az emberek közé. Külső szemlélőként figyeltem, s fotóztam. Kerestem a szépet, az érdekeset, a feltűnőt, az alig észrevehetőt, az érzelmeket, az embereket. Mikor megtaláltam, kattintottam. Mosolyogva jártam-keltem a mulatozó társaság között.

Majd egyik pillanatban megakadt a szemem Piroskán, ki kosarával karjában épp indult lefelé a dombon. Érdekes, picit megbotránkoztató képet festett cigivel a szájában, mogorva ábrázatával. Nem tudtam levenni a szemem róla, valamiért megfogott, s el nem engedett. Mindig kíváncsi természet voltam. Mintha egy kötéllel húzott volna maga után, elindultam felé. Követtem őt, s néha-néha kattintottam is. Ő morcosan rám tekintett, de aztán folytatta útját. Én is. Piroska leült egy kőre, s újra rágyújtott. Én akkor értem oda. Nem szólt hozzám, csak csendben megkínált egy szál cigivel. Én elfogadtam, s leültem mellé. Csendben ültünk néhány percig egymás mellett. A csendet ő törte meg. Hangja rekedt volt, szomorú, de legfőképp megtört. Én nem kérdeztem. Ő beszélt. Sokáig. Rám nem nézett, csak maga elé. Elmesélte életét. Elmesélte, hogy nincs már senkije, fia, férje, testvére, szülei meghaltak. Már kétszer legyőzte a rákot. Élete javarészt szeretteinek ápolásáról szólt, temetésekről, bánatról, kilátástalanságról, fájdalomról. Nagyon megrázóak voltak szavai. Ő nem sírt. Talán már nem tudott. Nekem halkan csurogtak a könnyek az arcomon, halkan nehogy megzavarják a mellettem ülő asszonyt, aki épp lelkén könnyített. Zokogni tudtam volna, de féltem, hogy akkor abbahagyja a mesélést. Közel ültem hozzá, így éreztem, hogy nagyon régóta vágyott már arra, hogy valaki meghallgassa.

Lassan felállt, majd rám nézett, s búcsúzóul így szólt: - Köszönöm, hogy meghallgattál, kislányom! – s elindult. Talán hazafelé vette útját. Én ott maradtam ülve, tekintetem végig követte őt. Piros kabátja még sokáig virított a szürkületben. Otthagyott. Otthagyta nekem életének történetét, fájdalmát. Ő talán egy picit megkönnyebbült azáltal, hogy meghallgatta valaki. De én nem aludtam azon az éjszakán. S még most is sokszor visszaemlékezem rá. Azon a farsangi napon picivel bölcsebb lettem.