A hóbagoly

Zord idők jártak jégmező lakóira. Zord, mert az idei jég még keményebben gyötörte az állatokat. És zord, mert lelkük is kezdett megkeményedni, mint a jég. Ettől feszültek és vérengzőek lettek. Már nem csak az élelemért vadásztak, hanem dühből és dacból. Versengtek, hogy ki a legéletrevalóbb, kinek jut több zsákmány. Pedig nem ilyenek voltak. Régen szépen megfértek egymás mellett. Bár tudták, hogy egyszerre zsákmányolók és zsákmányok, mégis mindig törekedtek, hogy a leggyengébbet, legéletképtelenebbet vadásszák le. Sőt segítették egymást, mikor egy-egy jégszikla levált, magával sodorva lakót, vagy mikor emberek jöttek gyilkolni, hogy az elejtett állatok minden részéből pénzt csináljanak.

Most azonban magányosak voltak. Nem is sejtették, hogy a közelben egy mindenre elszánt szempár figyeli tetteiket és ereje csak duzzad az állatok közötti összecsapásokból, a félelemből, fájdalomból, amit egymásnak okoznak. Ez a valaki a jégpáncél alatt lakott már évszázadok óta és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy leigázzon minden élőlényt a jégmezőn. Amikor időtlen időkkel ezelőtt a sarki fény rabságba ejtette, mert fagyhalált hozott a legszebb és legjószívűbb jégtündérre, megfogadta, hogy egyszer kiszabadul és megbosszulja, amit vele tettek. A rabságban töltött évek teljesen megváltoztatták. Fiatal vonásait a bosszúvágy mély barázdákká faragta. Teste áttetszővé vált, mely folyamatosan örvénylett, kivehetetlen csatákat elevenítve meg. És a szeme... A szeme fekete mélysége elnyelt mindent, ami csak egy picit is erősebbé tehette őt. Várt! Türelmesen. Tudta, hogy eljött az ideje, hisz végre képes volt az élőlények szívére dermesztő hideget varázsolni és csak idő kérdése, hogy legyilkolják egymást. Egy valakire azonban nem tudott hatni...

A hóbagoly egészen közel siklott a jégmező felett. Figyelt. Most nem zsákmányra lesett. Az állatokat kereste. Hirtelen éles és fájdalmas nyüszítés ütötte meg a fülét. Irányt váltott és sebesen a hang felé repült. A sarki róka kelepcébe került. A jegesmedve beszorította egy jégfalakkal körbezárt területre. Gyűlölettel teli bömbölése megremegtette a csendes tájat. Nem az éhség hajtotta, hanem az önzés és az irigység. Hatalmas mancsa felemelkedett és a róka feladta a küzdelmet. A bagoly nem tétlenkedett. Cikázni kezdett a medve pofája előtt. A róka felmérte szerencséjét és bár időt nyert, képtelen volt mozdulni. Még sosem tapasztalta, hogy egy bagoly szembeszálljon a jegesmedvével. És ahogy nézte, egyre inkább az volt az érzése, hogy a bagoly játszik támadójával.
A medve először dühbe gurult. Mancsával igyekezett elkapni az ide-oda cikázó madarat. Néha hozzáért a szárnyához, persze csak azért volt képes rá, mert a bagoly így akarta. Aztán enyhült a mérge, és elkezdte élvezni a játékot. Minden ügyességére szükség volt, hogy kitérjen a hóbagoly szárnyai elől, de érinthesse azokat. Kimelegedett, a lelkét pedig felolvasztotta a felhőtlen vidámság érzése. Hangosan nevetett. Végül leült a hóra. A bagoly leszállt elé. Célját elérte, hisz az állat békésen pihegett vele szemben. A földön esetlenül odatotyogott a jegesmedvéhez. Mélyen a szemébe nézett és tekintete szeretettel árasztotta el a másikat. Közben a róka is a közelükbe somfordált és ahogy elég közel ért hozzájuk a bagoly szeretete őt is körbelengte. Egymáshoz bújtak és melegítették egymás testét és lelkét. Észrevétlenül egyre több állat jelent meg a katlanban. Valami ide vonzotta őket. Nem is gondolkodtak rajta, hogy mi, csak azt érezték, hogy végre elmúlik belőlük a feszültség, amitől olyan vadállatok lettek.
A hóbagoly felreppent, és ahogy elsiklott a jégfal előtt, szárnyalása nyomán felderengett egy áttetsző ablak. Az állatok érdeklődve állták meg előtte és benéztek az ablakon. Mögötte felsejlett egy alak. Teste már nem kavargott, mert nem volt harc, mi éltesse. Szeme mélysége elhomályosult. Tekintete megtört. A bagoly egy hirtelen mozdulattal csőrével rákoppintott az ablakra, ami csilingelve tört apró szilánkokra, kiszabadítva ezzel foglyát. A szabad rab felnézett a madárra és suttogva csak ennyit mondott:
-Vigyél magaddal!
A hófehér madár szélnél sebesebben repkedte körbe, felkavarva körötte a havat. Teste egyre kevésbé hasonlított madárra. A jégtündér meg tudott bocsájtani annak, aki a halálát okozta, ezért nem hatott rá a megfélemlítés. Finoman felkarolta a pille könnyű alakot. A jégmező felett pedig megjelent a sarki fény és a káprázatos jelenség magához emelte őket.

A Kerekerdő lakói

Cica, Maci, Pillangó és Katica nagyon jó barátságban, boldogan éltek a hatalmas rengeteg, a Kerekerdő árnyas fái alatt.
Mindig vidámak voltak, szerettek együtt játszani, kergetőzni, bújócskázni. Egyedül Cicamica volt közülük az, aki néha bizony elszomorodott. Egyikük sem emlékezett már, hogyan került közéjük a Nagy Szelíd Ember házából a vadonba, mert olyan kicsi volt, amikor eltévedt otthonról, hogy már ő maga sem talált volna vissza. Csak halványan emlékezett a házra, a kertre, régi barátaira: tyúkanyóra és pelyhes kiscsibéire, a méltóságteljes Kakas Karcsira, a hápogó, sárga kiskacsákra; Háp Ilára, Háp Icára, Háp Egonra, és a többiekre – Bocira, a kisborjúra, Tehénkére, aki mindig olyan szívesen adta a finom, édes tejecskét, ami sohasem fogyott ki a tőgyéből, a gőgös Pulyka Pannira, de Rosszcsontra, az örökké morgó kiskutyára is. Hiányoztak mind, és hiányzott Zsófi mama, aki mindig védelmébe vette, ha a szomszéd morcos pulija a kerítés mellől elriasztotta.
Így hát csak a Jóisten a tudója, mióta él nélkülük, távol tőlük, új barátaival, akiknek nagyon hálás, hogy befogadták maguk közé, és egészen kis kölyökkora óta gondoskodtak Cicamicáról, és jókedvre derítették, ha könnybe lábadt szemmel el-elvonult egy távolabbi bokor aljára, mert restellte a többiek előtt honvágyát.
Barátai azonban sohasem hagyták túl sokáig szomorkodni. Kezdetben, amíg kicsi volt, vidám táncot jártak, mókásan daloltak, csak mosolyogjon végre újra kis barátjuk. Később, amikor nagyobb lett, gyakran meséltek neki. Maci még a karjaiba is vette néha, magához ölelte, ringatta, és mesélt Cicamicának, amíg álomba nem szenderült. Pillangó és Katica még színházat is játszott az elkóborolt kiscica örömére. Csapongtak, szálltak, mókásan kergetőztek a levegőben, vidám dalokat énekeltek, egészen addig, amíg Cicamicát is észrevétlenül elragadta a játék heve. Önfeledten szaladgált, hempergett barátaival a selymes fűben, nagyokat tüsszentett a mezei virágok porától. Még a nektárt gyűjtögető kis méhecskékkel is összebarátkozott idővel, sohasem fordult elő, hogy megcsípték volna fitos orrát.

Esténként leggyakrabban Pillangó varázslatos meséit hallgatták valamennyien, aki napközben hihetetlen sebességgel körberepülte a fél világot, és minden új csodáról beszámolt a többieknek, akik a tengert, az őserdőket, és a világ számtalan, varázsos titkát csak a mesékből ismerték.
Így legalább megismerkedhettek a tenger bámulatos élővilágával; kagylókkal, csigákkal, algákkal, színes halacskákkal, hatalmas delfinekkel, bálnákkal, fókákkal, és mindenféle vízi élőlénnyel, a jégvilág lakóival; a jegesmedvékkel, de az ordassal, a rókákkal, az erdei bagollyal, a vadonban élő nagymacskákkal, elefántokkal, zsiráfokkal is,– mindazokkal, amelyekkel soha életükben nem találkoztak, de Pillangó kalandos meséi életre keltették valamennyiüket.
Egy napon – felbuzdulva Pillangó Hét Határ-béli röptein – Katica is kedvet kapott, hogy Pillangó nyomába eredjen, és a magasból felfedezze a világot. Alig várta, hogy visszatérve elmesélje a többieknek, milyen különleges is a távoli világ. Az úton azonban nagyon elfáradt, és éppen visszafelé indult, amikor megpillantott egy hatalmas fát a Kerekerdő közelében. Gondolt egy nagyot: felszállt a hatalmas fára, hogy visszanézve ismét láthassa – ha nem is az egész, de legalább a fél – világot a fa tetejéről. Ám ekkorra annyira elfáradt, hogy félúton lehorzsolta elnehezült szárnyát, repülni már nem volt képes, és zuhanni kezdett lefelé. Zuhanás közben az ágaktól újabb sérülések keletkeztek gyenge kis testén.
Egy csípős szurokfű-bokor tetején landolt, ott várt erőtlenül, mozdulatlanul. Még segítséget hívni sem maradt ereje. Ám köztudott, hogy a barátok annyira szeretik egymást, hogy megérzik, ha egyikük bajba kerül. Így történt most is. Cirmi és Pillangó – Maci kíséretében – hamarosan a helyszínre érkezett. Azonnal gondozásukba vették Katicát, bekötözték sérült szárnyacskáját, Cicamica gyengéden megnyalogatta, hogy mielőbb meggyógyuljon.

Katica hálából Cicamica tudomására hozta a frissen felfedezett titkot, hogy hol lehet a legközelebb tejecskéhez jutni, mert itt a Kerekerdő közelében bizony, sehol sem létezett tej.
Mackónak a méz rejtekhelyéről számolt be, Pillangónak pedig elárulta, hogy nem messze a Kerekerdőtől van egy csodálatos tisztás, ahol olyan gyönyörű virágok nyílnak, amit szem el nem képzelhet.
Estére kelve összebújva, egymást melegítve, boldogan aludtak el a jó barátok, és álmukban hozzájuk bújt minden kedves, mesebeli hős is, mindazok, akik Pillangó szerint vad vizekben, háborgó tengerekben, jeges szirteken, és távoli őserdőkben éltek, de egymás szeretete olyan közel hozta őket egymáshoz, mintha valamennyien a Kerekerdő lakói lennének.

December 24.

Nagy pelyhekben hull a hó,
süvít a szél befagyott a tó,
mégis melegség árad,
szeretet ma nem várhat.

Minden évben egy este,
karácsony előtt köszönt be,
ez a nap a szenteste,
a kis Jézus születése.

Jelét adva a békességnek
az állatok összegyűltek,
kicsik, és nagy vadak,
egy kupacban összebújtak.

Nincs kidíszített fenyő fa,
nincs sok ajándék alatta,
csillagok az égen ragyognak,
még élelemben sem dúskálnak.

Mégis boldogok ők összebújva
sok embernek példát mutatva.
A szeretet nem ajándék halom.
sok drága étel az asztalon.