Tandem

Ausztráliai kalandozásom utolsó napjaiban izgalmas eszmecserére lettem figyelmes. Egy kis csoport fiatal agitálta egymást, hogy Cairn-ben érdemes kipróbálni az ejtőernyőzést. Lehet tandem ugrást is elkövetni, ami egy szakemberre hárítja az ernyőnyitás és kormányzás felelősségét.
- Ez pont nekem való, - szóltam közbe.
A lányok döbbenten végig mustráltak, és most már nem mertek ellenvetést tenni. Rövidesen csoportostul jelentünk meg a reptéren. Meghallgattuk a tájékoztatót, legomoltuk a kemény dollárokat az élményért és vártunk. Vártuk, hogy beöltözhessünk ejtőernyősnek! Az izgalom már-már tetőfokára hágott, amikor az egyik alkalmazott restelkedve megállt előttünk:
- Sajnos az időjárás nem kedvez, ha gondolják kicsit várhatuk, hátha megváltozik. Ha mégsem, akkor jöhetnek máskor, vagy visszatérítjük a befizetett összeget…
Jó ideig ott ücsörögtem, mire beláttam, hogy ma már nem repülök. Másnapra Újzélandba van ugyan repülőjegyem, de abból a gépből nem ugrálhat ki senki. Tandemben sem!
Hajnalban, zuhogó esőben strázsáltam a szállás előtt, vártam a reptéri taxit. Ahogy befordult a sarkon, berohantam a táskámért. Mire kiértem vele a taxi eltűnt! Valósággal beleizzadtam az idegeskedésbe, hogyan megyek ki a reptérre? Egy ideig tébláboltam az esőben, aztán az ügyeletes pultos megszánt. Javasolta, hogy menjek a busszal, ami ötperc múlva lesz itt. Kirohanva hálásan visszanéztem a bíztatóan mosolygó fiatalemberre. Igaza lett, valóban időben kiértem, és mire a nap felkelt magasan jártunk. Természetesen folyton az ugrás járt a fejemben. Egy mellettem ülő lány is ejtőernyőzni készült. Szerinte a legszebb terep a Taupo tó körül van, csak arra kell ügyelni, nehogy a vízbe pottyanjunk. Megbeszéltük, hogy harmadnap ott találkozunk. Úgy is lett. Itt is szép csoport gyűlt össze, köztük egy helyi anyuka. Férje és kisfia kikisérték, hogy bátorítsák. Szerencsére most hétágra sütött a nap, beöltöztünk és akkor jutott eszünkbe, hogy előbb jobb lesz a vécét meglátogatni… nem volt egyszerű művelet. Mindegyőnknek jutott egy-egy magabiztos, jóképű, izmos fiatalember - már ezért is érdemes ejtőernyőzni! Kis szekérrel kivittek a nagyon pici, játékszernek tűnő repülőcskéhez. Csak 3-4 ezer méterre megyünk fel… Félősen megkockáztattam a kérdést:
- Mi van, ha mégsem merek kiugrani?
- Mi csak felvisszük az utast, a lefelé az ő dolguk! - jött a szigorú válasz.
Szép sorjában, törökülésben beültünk a padlóra, nekem az ajtónál jutott hely. Már emelkedtünk, de ajtó sehol! A kilátás viszont csodás volt, teljesen belefeledkeztem… Arra riadtam, hogy partnerem szorosan a hátam mögé kúszott - élveztem az őrző-védő biztonságát - és a sok karabinerrel szakszerűen magához kapcsolt. Egészen a nyílás pereméhez araszolt velem, és mire kapaszkodni próbáltam a nemlétező ajtófélfába, kibuktunk és már zuhantunk is! Az első ijedelem pillanatokon belül gyönyörűséges euforiává változott, lebegtem a semmiben…
- Dejó lehet a madarak élete - gondoltam, amikor hirtelen rándítást éreztem. Kétségbeesve nyúltam hátra, megtapogattam a partnerem combját, hogy meggyőződjem velem van-e? Nevetett…
- Bocsánat, nem bizalmaskodni akartam - szabadkoztam - még jobban nevetett. Hol egyik, hol másik kötélen rántott egyet, ettől szédülni kezdtem.
- Muszáj engem tengeribeteggé tenni? - kérdeztem.
- Kénytelen vagyok kormányozni, ha nem akarunk fürödni - mutatott le a tóra.
Erős érv volt, kénytelen, kelletlen beleegyeztem a ráncigálásba. A víz vészesen közelített felénk, de sikerült a közeli gyepen landolni. Bár elfelejtettem a lábaimat felkapni, szerencsésen földet értünk! Inogó lábakkal, fülig érő szájjal ballagtam átöltözni. Még láttam, ahogy az anyuka felkapja az örömmel sivalkodó kisfiút és a feje fülött repülteti…
Hetek múlva kérdezte egyik utastársam, milyen is a tandem-ugrás?
- Mint a legsikerültebb szerelmeskedés, tízzel megszorozva! - válaszoltam.
Már rég itthon voltam, amikor kaptam tőle egy képeslapot:
- Igen, igen, tökéletesen igazad volt!
- Na, ugye! - mosolyogtam magamban bölcsen.