Bonyolult, hullámvölgyekkel tarkított időszakot hagyhattam magam után. Habár a megfogalmazás lehet nem elég pontos: a völgyekhez hegyek is kellenek, nemde? Jobban belegondolva az egész egy nagy zuhanórepülés volt, le a tengerfenékre, olyan területen, ahol nem halásszák ki az eltévedt, lesüllyedt, szerencsétlen roncsokat.
Sokat gondolkodtam, túl sokat. Harmincas éveim felé közeledve már azt hittem, tapasztaltam eget rengető szerelmet és természetesen az utána szükségszerűen bekövetkező elválást. Azt hittem. De mikor hét hónappal ezelőtt belépett az életembe egy idegen, felkavarta az életemet, mint egy szélvész – mint ahogy a filmekben szokás. Nem gondoltam, hogy létezik ilyen; sosem voltam az a fajta, aki az érzelmeire nagy hangsúlyt fektet. Úgy tekintettem rájuk, mint egyszerű dolgokra, amik csak azért vannak, hogy motiváljanak a céljaim elérésében. Vagy legalábbis segítsenek túlélni a napot. Viszont ekkor megjelent Colin, mindent megváltoztatott hamis félmosolyával, amit legelőször azután küldött felém, hogy kifújta a kellemetlen szagú cigarettafüstöt.
Itt kezdődött minden.
Nagyon gyorsan belecsöppentem egy olyan kapcsolatba, ami tulajdonképpen nem is volt megnevezve. Mikor az ismerőseim megkérdezték, van-e valakim, mindig azt akartam válaszolni, hogy nem tudom. De végül sosem mondtam, el akartam kerülni a furcsa pillantásokat.

Zöld szemei folyton figyeltek: főzés közben, olvasás közben… Nem hagyták el az arcomat, kivéve, ha odapillantottam. Egy idő után viszont akkor sem. Elgondolkodónak tűnt; nem tudom min elmélkedhetett mindig, miközben fakóbarna hajam, sápadt bőröm pásztázta merengő tekintetével. De szerettem, mikor figyelt. Már-már kezdtem azt érezni, hogy fontos vagyok, hogy teremtettünk magunknak egy kis világot, ahol minden rólunk szól. Rendszerint ilyenkor ijedtem meg. Ilyenkor jöttem rá, hogy esetleg az érzelmeim nem csak a kitartásomat befolyásolják…

Nem álltam ki a hídra. Az akkora klisé. Inkább csak beúszok, vagy ilyesmi, úgyis elég erős a sodrás, ha beérek majdnem a közepéig. Nem akartam én soha véget vetni az életemnek, de hetek óta nem éreztem, hogy élek… mióta mondta, hogy egyébként neki ez csak unaloműző volt, valami, amivel leköthette magát. Láttam a szemében mást is, de mit tudhatnék én…? Talán csak reméltem, hogy találok majd valamit, ami elhiteti velem az ellenkezőjét, sikerül kreálnom valamiféle okot arra, hogy miért jön ezzel az ürüggyel.
Ledobtam a kabátomat a parton, egy bokor tetejére, mire pár veréb zajos szárnycsapásokkal kivágódott onnan, és kerestek maguknak egy nyugodtabb helyet, ahol nem készül semmiféle huszonéves, halál nyugodt nő arra, hogy belefojtsa a tehetetlenségét és fájdalmát a folyóba.
Ez az egész annyira ellentmond egymásnak – gondoltam, miközben meztelen lábaimat a jéghideg, sötét vízbe mártottam. A gyengéd hullámok bársonyossá tették azt, bőrömnek ütköztek a kis fodrok. Miért csinálom ezt, mikor még saját bevallásom szerint is kőszívű vagyok, és ez a férfi nem is adott nekem többet, mint eddig bárki. Csak hallgatott, válaszolt, nézett és érintett. Ennyi volt, ezt eddig mindenki megtette.
Pár másodperc után magamra parancsoltam, hogy ne gondolkozzak. Nem akartam, hogy végül még olyanra bukkanjak, ami arra késztet, hogy kimásszak a lassan távolodó partra. Ingem elázott, céltudatosan haladtam előre, mikor hallottam, hogy valaki a közelben, egy nehéz test, a vízbe gázol. Hátranéztem, hogy lássam Colint, arcán megmagyarázhatatlan kifejezéssel úszni felém. Lefagytam, megdermedtem.
- Te mit csinálsz itt? – kérdeztem erőtlenül, és nem is voltam biztos benne, hogy hallotta, amit kérdeztem ziháló légzésétől. Pillantásom nem tudtam levenni a kipirult arcról, és még mindig számomra megérthetetlen zöld tekintetről. Zavarodottan figyeltem, ahogy a kétségbeesés – talán az – átváltozik dühvé és megkönnyebbüléssé, ahogy karjába húzott, és szó nélkül kezdett kifelé cipelni. Itt a sodrás már érezhető volt, de ő megállíthatatlanul, stabilan menetelt a part felé.
Félúton mormogott valamennyit, amiből ezt vettem ki: - Most hazaviszlek, és ki nem engedlek egy hónapig. Még a postáért sem.

Majdnem...

Kapaszkodj!
Várj! Várj...csak lassan!
Hideg vagy mint a jég,
bízz bennem egy kicsit még!

Megtettem!
Majdnem! Majdnem...megöltelek!
Hagytam, hogy mások mondják,
pedig olyan ostobák!

Kellesz!
Igen! Igen...egyre jobban!
Testemből test vagy,
nélkülözhetetlen tag!

2015.06.26

Gősi Vali
Veled

Tengervízként áradsz a szívembe,
belém simulsz, elvegyülsz velem,
s én aranyló parton, homoktengeren
megrészegülve hullámzom
veled.

Egymásba fonódunk hosszan, szeliden
ránk hajol a végtelen, alázatos kékség,
ujjaid ívében napsugár remeg,
homlokod ráncain boldogság
pihen.

Egyszerre valóra válik legszebb álmunk -
- a selymes hullámok míg elborítanak -
hűsít, ringat a vágy, és érzékeinken
beteljesül végre a tiszta
szerelem.